Az Erasmus + program jóvoltából jutottam el júliusban a katalán fővárosba. A BNAG programjába illeszkedő módszertani és egyéb megújulást, a beilleszkedést és integrálást segítő képzésre jelentkeztem. A vizuális napló nem a képzésről szól, mert annak megvan az adminisztratív felülete (ami mellett nem lehet elmenni, az ebben a blogban is szerepel).
A blog egyfajta útikönyv, GR8-stílusban: benéz a színfalak mögé, magyaráz, néha (helyzet)elemez. Az egy hét alatt 120 kilométer séta elég volt arra, hogy körbejárjam Barcelonát – persze leginkább azokat a helyeket, amelyek engem – előzetesen, első körben – érdekeltek. A „top tourist attractions” kategóriába tartozó helyeket eleve többnyire kerülöm, csak kívülről nézem meg. Aki tehát a Sagrada Familiáról, a Güell parkról, vagy valamelyik Gaudi-féle agyondekorált házról mindenképp várja a beszámolót, csalódni fog; ellenben ha a rejtett kincseket (is) keresi, szubjektív véleményem szerint érdemes beleolvasni a történetekbe.
A 0. és az 1. nap alább, a többi a napra kattintva elérhető.
2. nap 3. nap 4. és 5. nap 6. és 7. nap VIDEÓK
Köszönet / Gratitude: Mariann-nak, Anitának és Krisztinának a hazai koordinálásért; Sóniának a barcelonai hétért, és az Európai Uniónak.
Spanyol ember éjjel él
A frászt hozta rám a Flightradar, hogy a szombati barcelonai gép majdnem két órát késett. Az esti rohanást elkerülendő áprilisban a vasárnap hajnali gépre foglaltam jegyet, amit a Wizz egy hónappal később menetrendmódosítással átemelt azt esti sávba. Háromnegyed óra csúszás fért bele, hogy elérjem a szálláson a becsekkolást. A délutáni Wizz-sms 30 percet jelzett, ebből lett indulásra 60, a kapitány jóvoltából érkezésre 45. Több embert kérdeztem, hogy metró vagy busz legyen befelé a városba, mert időben kb. ugyanaz. Kiváló barátom javaslatára választom a metró helyett az Aerobús-t, hogy lássak valamit az esti városból a reptérről befelé menet; köszönöm a jó tippet Orbi, de életem első barcelonai útjának kezdete városnézés helyett azzal telik, hogy az órát és a Google Maps-et figyelem. 😀
A Plaça de Catalunyáról rekordidő alatt érem el az Ally’s-t; 21:57, épp időben, mert 3 perc múlva már csak az éjszakai ügyeletes „riasztásával” foglalhatnám el a szobát.
A pici balkon a helyi Oktogonra néz, bár ahogy azt a gyors gyaloglás során tapasztaltam, itt szinte minden kereszteződés oktogon.
Victória készséges, minden kulcsról pontosan megmutatja, hogy mit nyit: szoba, bejárat, kapu egyik zár, kapu másik zár. És vigyázzak, hogy a kapun két zár van, de belülről csak az egyik elérhető, azt kell kinyitni, de az ellenkező irányba. Mint fáradt, csapzott vándornak, ez túl sok input egyszerre; öt perc múlva telefonos segítséget kérek, hogy kijussak az utcára.
A kukásautó csörgő-csapkodó zaját hétfő hajnalra várom, ám éjfélre ideér. Nincs különbség a legenda és a valóság között – a balkonról a várost szemlélve megállapíthatom: a spanyol ember éjjel él.
Szemmagasságtól felfelé csodaszép
Napi lépésszám: 26 090. Gyalogosan megtett távolság: 19,93 km
A reggelit fél kilencre kérem – ami itt a legkorábbi időpont, a legkésőbbi 11 óra –, hogy kényelmesen beérjek a tanfolyam helyszínére.
A menü ettől kezdve minden nap ugyanaz, katalán-kontinentális: két szelet truita de patata, vagyis krumplis spanyol omlett, négy szelet sonka, narancslé, egy helyett hat főre elegendő kávé, pirítós és dzsem. Ha nem lenne elég a cukor, a helyi Lidlből beszerzik a natúr joghurt 100%-ban barnacukorral ízesített változatát. A csomagolása szerint ennyi, szerintem 200% van benne.
Az épület, amelyben az Europass Academy of Creativity termei vannak, nem csoda, hogy műemléki (itt királyinak mondják) védelem alatt áll: csupa márvány, mozaik a padló és a plafon, a korai modernizmus minden elemét felfedezem. Liftbe akkor sem szállok, ha csak egy ajtaja van – ennek három. Ha nem zárod be mindet, jó esetben nem indul el.
Ha peched van, útközben megáll.
A cél az első emelet, de közben van magasföldszint, félemelet, háromnegyed szint, és csak utána jön az első.
A tanfolyam teljes tematikája, és az, hogy melyik nap mi a téma, másik, nem nyilvános adminisztratív felület tartalma. De nem tudom megállni, hogy ne írjam le a megdöbbentően szomorú valóságot: a magyar közoktatás – ha csak a szomszéd országokat veszem figyelembe és nem nézek a „bűnös nyugatra” – a körülményeket és a materiális támogatást tekintve úgy le van maradva, hogy a fényév sem megfelelő a távolságmérésre. Nem a humánerőforrásra gondolok, mert az – és a többiek beszámolója ebben csak megerősített – Európa-szerte csökkenő tendenciát mutat. A csoport nemzetközi: írek, horvátok, egy-egy szlovén és olasz mellett amint az elején gyorsan kiderül az e-mail-cím végződésből, ketten vagyunk magyarok.
A csoportot Sónia vezeti, a rajz- és festésimádó, környezettudatos és gyermekközpontú pszichológus.
„Milyen adminisztráció? Mi nem végzünk papírmunkát” – jelzik az írek, akiknek a tanítás valóban a felkészülést és a pedagógiai munkát jelenti. Az iskolájukat operatív igazgató (nem teljes törzs, csak egy fő) vezeti, aki egy személyben felel a marketingért, a logisztikáért és a hibaelhárításért. Nem tanít, de nem is tanár a végzettsége.
A firenzei kolléganő iskolájának tanulólétszámától dobunk egy hátast: 1100-nál többen vannak. Náluk a legnagyobb gondot az okozza, hogy az iskolai uszodát felújítják, és csak szeptembertől használhatják újra.
Az első délután és este a belvárosi barangolásé. A szálláshoz közeli La Sagrada Famíliát a kötelesség kedvéért körbejárom, majd gyors vásárlás következik. A maszkos néni a boltban arra panaszkodik, hogy a maszkot nem veheti le, így viszont bepárásodik a szemüvege és nem lát, ezért legyek szíves olvassam le a kólásdobozról, hogy normális-e vagy sem, mert ő nem az „anormal”-t keresi, amiben nincs cukor, hanem azt, amelyikben van. Ha normális, vegyek már le egy six-pack-et a polcról. Angol, olasz, spanyol – ezzel a nyelvi hármassal egyelőre elboldogulok, legalábbis így fest: amit olaszul mondok, arra a néni spanyolul válaszol.
A júliusi turistadömping London vagy Párizs után fel sem tűnik. A multikulti katalán főváros szemmagasságtól felfelé csodaszép, ám lefelé pillantva vannak fenntartásaim. A pezsgő-nyüzsgő L’Eixample negyeden sétálok át, majd a Rambláról letérve (nem a La Rambla, hanem a Rambla de Catalunya) átszaladok, pontosabban átvisz a tömeg a Primarkon. A táskámat – Sónia tanácsait követve – magamhoz szorítom.
A Gótikus negyed (Barri Gótic) elbűvölő forgataga sodor magával. Végeláthatatlan sikátorok, hamisítatlan középkorba kevert XXI. század amíg a szem ellát: utcazenészek, táncosok, graffiti, szobor (néha vicces), pénisz alakú gofri, szelfi lehetőség Aladdinnal, Captain Sparrow-val… és totális elfogadás.
United in Diversity – az EU mottó száz százalékban megjelenik, a kulturális és emberi sokféleség itt, ahogy egész Barcelonában, egyesül, és túlmutat Európán. Akit zavar, hogy a Supermercatokban minden eladó és pénztáros „migráns”, az utcán mindenféle nációba botlik, valamint a szivárványt nemcsak a szökőkutak párája miatt látja, az inkább maradjon otthon!
A legcifrább zászlós házon az elsőtől az ötödikig lóg a korlátokról spanyol és katalán, kolumbiai, chilei, valamint tradicionális szivárványos és Philadelphiai szivárványos lobogó.
A graffiti? Lételem. Cégér, reklám, világnézet-üzenet, vagy totemoszlopot helyettesítő törikönyv.
Apropó, graffiti: néhány utcával odébb a kikötő felé a műkedvelőknek érdekes a Wallspot Drassanes.
A barcelonai graffiti túra (potom bő 100 Euróért vezetnek végig) idáig hoz a Plaça de Catalunyától, és ha előzetesen regisztrálsz helyet és időpontot a Wallspot app-on, a falak összefújása itt legális. A Wallspot több európai országban működik Finnországtól Portugáliáig, de Barcelona a csúcs a több mint tíz „fújópontjával”.
A csecsemőajtó
A város sötét történelmének darabkája egy alig észrevehető, bedeszkázott lyuk a házfalon. Az előtte kihelyezett információs tábláról kiderül, hogy a középkorban templomként szolgáló épületbe ezen a lyukon át dobták be az emberek a rászorulóknak az ételadományokat, zöldséget, gyümölcsöt. Aztán jött az ipari forradalom és mindent megváltoztatott. A Barcelonába özönlő munkát kereső és jobb életkörülményeket remélő fiatal lányok közül sok nemi erőszak áldozatává vált. A stigmát jelentő gyermeket itt, az idő közben templomból anyaotthon és árvaházzá avanzsáló épület falán lévő csapóajtón át adták gondoskodó kezekbe.
A legtöbb csecsemő egy évet sem élt. A szerencséseket átvette a Szeretetotthon (Casa de la Caritat), és inast, vagy cselédet faragott belőlük.
